Szombat reggel van mosolyogva ébredek. Este Kornél vár. Ilyenkor annyira könnyűnek érzem magam. Palacsintát készítek a családomnak reggelire (természetesen zablisztből, búzacsírával és nyírfa cukorral)  Közben szól a rock és mi mind a négyen táncolunk a konyhában. Aztán társasozunk, meg maratoni párnacsatát vívunk. Közben mosok és teregetek.

Sajnos nem tudok ma Kornélnál aludni (ez elég ritkán szokott összejönni) Niki valamikor hajnali egy és kettő között fog hazaérni. De Kornél megírta chaten, hogy pont most mondta: „Szívesen megiszom egy kávét a nőddel” én meg visszaírtam, hogy „én is szívesen megiszom egy kávét a nőddel” Bár a kávé és én érdekes kapcsolatban állunk, jó harminc évig messziről kerültük egymást. Viszont kétgyerekes, főállásban dolgozó anyaként, aki ráadásul poliamor házasságban él, fontos szereplőjévé vált az életemnek. Hálás vagyok neki, hogy időnként életben tart. Nikit viszont igaz szerelem fűzi ehhez az italhoz. Be kell vallanom, hogy hajnali kettőkor koffein- és laktózmentes tejeskávét inni édesítőszerrel,  valami olyasmi, amit csak csodálni lehet.  Ez az igazi elköteleződés. Én ilyenkor már inkább „sört kávézom”, vagy megiszom egy teát. De ez nem is lényeges. Most csak az számít, hogy indulok Kornélhoz, és végre vele lehetek, aztán megiszunk valamit hármasban, ami mindig mókás.

Azt írja, „szerelem vacsora lesz”. imádom, hogy főz nekem. Az otthon mindig az én feladatom, jó érzés, hogy valaki megetet. De ezt most nem értem. Megmagyarázza: Cannellonit főz, és ez azaz étel, amit csak szerelmes ember készít, mert annyira macerás. Megérkezem az ötödikemeleti kislakásba a belváros szívébe. Épp a mártással bajlódik. Most van hét óránk csak egymásra. Zongorázik nekem. Szeretem nézni, ahogy játszik. S azt is szeretem, mikor rajtam játszik, mikor a testem a hangszere. A vacsora isteni, még sosem ettem ilyet korábban, szerelem íze van a számban. Újra szeretkezünk, és én teljesen elveszek benne. Aztán legyőz egy stratégiai játékban, ami viszonylag ritkán fordul elő velem, élvezem, ha ellenfélre találok. (Andrásba is többek között azért szerettem bele, mert képes megverni logikai játékokban, ami nagyon imponál nekem.) Éjfél van. Úgy döntünk, hogy Nikit inkább egy sarki kiskocsmában várjuk meg. Jó érzés kijönni a hűvösbe, közben fogni a meleg kezét, csak az emberek zavaróak. Mikor vele vagyok, valahogy mindig megfeledkezem róla, hogy mások is léteznek a földön. Ő whiskyt iszik, én tequilát, koccintunk a tökéletes napokra. Viszont a krimó egykor bezár, mégis fent várjuk meg Nikit, aki valamikor félkettőkor robban be a lakásba. Sietve csókolja meg Kornélt. Aztán dőlnek belőle a szavak. Egy őrült taxisnak köszönhetően, sikerült 45 percen belül megcsókolnia mind a három csávóját. S ez majdnem annyira csodálatra méltó, mint az ezután elfogyasztott koffein- és laktózmentes tejeskávé, édesítővel hajnali kettőkor. Egészen természetesen tudunk már hárman egy térben létezni. Eleinte sokat kínlódtam ilyenkor, kerestem a helyem az ő terükben. Niki lehengerlő, elképesztően sok szót bír kimondani, nagyon rövid idő alatt, mindezt úgy, hogy minden szó tisztán érthető, ráadásul baromi humoros is. Szeretnék olyan laza és könnyed lenni mint ő. Én nagyon hullámzó hangulatú vagyok, és sokszor olyat is a szívemre veszek, amit nem kéne. Félháromkor Kornél lekísér az éjszakai buszomhoz. Teljesen feltöltődve indulok haza a családomhoz.

Telihold van, a kertünkben nappali fényesség ragyog, megírom Kornélnak, hogy milyen szép. S ott a fényben várom, hogy teljesen hazaérjek tőle, vissza magamhoz.

Ez három hete történt. S miközben ott álltam a kertben sejtelmem se volt róla, hogy viharfelhők gyülekeznek. Hogy ez a tökéletes nap talán az utolsó szép pillanatunk volt Kornéllal…

A kép csak illusztráció, forrás: pixabay

Napok óta nem ment le egy falat se a torkomon,  most mégis le kell szállnom a buszról, olyan hányingerem van. Tizenegy év monogámia Tizenegy éve nem ért hozzám Andráson kívül más férfi. Akkor épp betöltöttem a huszonkettőt. Annyira könnyű volt levetkőzni bárki előtt. Fiatal voltam és feszes. Világbajnok mellekkel megáldva. Addigra már pontosan tudtam, hogyan hat a testem a férfiakra. Azóta eltelt tizenegy év. Én pedig szültem és szoptattam két gyönyörű gyereket. András képes végigcsókolni a szülési csíkokat a hasamon, mert azok annak a kornak a lenyomatai, mikor közösen vártuk a babáinkat. De Balázs, akihez most megyek, neki teljesen új lesz ez a test. Egy éve ismerem, rögtön megtetszett. Egy interjú miatt mentem hozzá, de rossz címet adott meg. Szóval mikor ott bolyongtam azon a belvárosi téren egyszer csak rám köszönt egy magas, irtó jóképű pasi, idétlen sapkában:

– Szia, azt hiszem, engem keresel. – Mire én:

– Igen, én is azt hiszem – S magamban hozzátettem, hogy ebből még baj lesz.

És lett is. Napról napra egyre jobban tetszett. Aztán egy tavaszi napon felhívtam az egyik barátnőm, hogy elmondjam, menthetetlenül, fülig belezúgtam ebbe a pasiba, és jaj nekem. Aztán szenvedtem hónapokig, majd rátaláltam a poliamoriára, kinyitottam a házasságom, és most itt vagyok. Felszállok egy következő buszra, és megyek Hozzá. Fel a lakására. Nincs kimondva, hogy mi ma lefekszünk egymással, elvileg csak társasozni meg inni megyek át, de azért elég egyértelmű. Bár minden percben máshogy gondolom. Félek, izgulok, remegek.

Forog velem a világ, de közben mégis haladok. Megérkezem, felmegyek. Dumálunk, stratégiai társast játszunk, inkább csak őt figyelem. Iszunk, sokat. Pizzát rendelünk. Sokat nevetünk. Már éjfél is elmúlt, de még semmi sem történt közöttünk. Ekkor döntést hozok, és felvetem, hogy játsszunk felelsz vagy merszt. Ha valakivel le akartok feküdni, akkor ezt kell játszani. Engem sosem hagyott cserben, mindig bejön, a legtutibb módszer a világon. Nem én lépem át a határt, bár teljesen egyértelmű, hogy akarom.

– Felelsz vagy mersz? – kérdi.

– Felelek.

– Akarsz dugni? – nagyot nyelek, aztán lehajtom a vodkám:

– Igen. Felelsz vagy mersz?

– Felelek.

– Akarsz dugni?

– Igen. És fogsz is?

– Ez nem csak rajtam múlik. – felelem diplomatikusan.

– Ez igaz, Te jössz

– Felelsz vagy mersz?

– Merek. – mondja mosolyogva

– Csókolj meg! - szólítom fel határozottan, de remegő hangon.

– Gyere ide!

Odamegyek, és inkább én csókolom meg őt, mint ő engem. Nincs benne gyengédség, csak mohó vágy. Tizenegy éve nem csókoltam mást, hónapok óta vágytam erre. S soha egy pillanatra sem gondoltam bele, hogy milyen nehéz lesz ez. Innen kezdve haladnak a dolgok. Én sodródom. Te jó ég, mit kezdjek ezzel a testtel. Egy évtizede nem érintettem mást. Elfelejtettem, milyen, ha valaki új. Azt is elfelejtettem, hogy én hogyan szeretem a szexet. Azt tudom, hogy mi hogyan szeretjük, de hogy én? Nekem iszonyú fontos Balázs, neki egy vagyok a sokból. Csak évekkel később értem meg, hogy valójában esélyünk sem volt. Esély sem volt rá, hogy ez egy jó éjszaka legyen.

Szex után még meztelenül az ágyban megbeszéljük, hogy többé nem fekszünk le egymással. Persze még sokszor le fogunk feküdni egymással, de nem most. Én még egy év múlva is szerelmes leszek belé. Annyira akarok hozzá kapcsolódni, hogy vizesárkokon úszom át és várfalakat mászom meg, hogy közel engedjen. S lesz egy rövid időszak, mikor a szeretője leszek. A kapcsolatunk akkor is nagyon egyenlőtlen. Már-már bántalmazó jellegű. Egyszer megkérdeztem, hogy élvezi-e, ha bánt. Mire azt mondta: Nem. Viszont mégis minden ötödik percben megteszem. Aztán majd leszokom róla, és elmenekülök mellőle.

De most beülök a taxiba, és hazamegyek Andráshoz.

A kép csak illusztráció, forrás: pixabay

Mióta elindult ez a blog kaptam hideget is meleget is bőven. A legtöbben azt firtatják, hogy lehete-e egyszerre két embert szeretni, úgy igazán, vagy csupán elhidegültem a férjemtől, és ez az egész a váláshoz vezet, majd megint monogámok leszünk valaki mással. Nincs kristálygömböm, nem látom a jövőt. Azt viszont meg tudom veletek osztani, hogy hogyan érzek most ebben a pillanatban. Jelenleg két férfivel van kapcsolatom Andrással tizenhárom éve, Kornéllal öt hónapja. Ők egyébként ismerik egymást és jól kijönnek, bármennyire is meglepő ez sokaknak. Ahogy én is ismerem az ő kedveseiket.

A két kapcsolat sokban különbözik egymástól. Egyrészt, mert a két férfi is más- és más, másrészt az idő is befolyásolja ezt. Kornél szokta mondani, hogy többek között azt szereti a poliamoriában, hogy egyszerre lehet átélni a különböző kapcsolati fázisokat párhuzamosan.

Ami viszont mind a két kapcsolatra igaz, teljes szívemből szeretem őket és mindkettőjükkel van szexuális kapcsolatom is. De nézzük, hogy miben térnek el egymástól:

Kornéllal kezdem, mert öt hónapos kapcsolata talán már mindenkinek volt. Áldott időszak ez. Már egyértelműen nem egy futó kaland, hanem kapcsolat. Már vannak közös szokásaitok. Már ismeritek a másik hibáit és azzal együtt szeretitek. Már mindenféle feszültség nélkül tudtok meztelenek lenni egymás előtt. De még annyi új dolog van. Még annyi új téma van. Még annyi új titkot tartogat a másik teste. Még nem tudtok nem egymáshoz érni. Szóval így vagyunk most mi Kornéllal. Túl az első konfliktusokon és nehézségeken. Bizonyítottuk egymásnak, hogy ez a kapcsolat mindkettőnknek fontos, hogy kitartunk egymás mellett. Kezdjük megtalálni a helyünk a másik életében. Rendszerszinten gondolkozunk, vannak közös terveink. De a leginkább varázsolni szoktunk. Nyarat varázsolunk a télbe, boldogságot a fáradt, kimerült hétköznapokba, és végtelen mennyiségű energiát tudunk teremteni. Időnként nem tudunk elszakadni egymástól. S teljesen mindegy, hogy éppen miről beszélünk, ha felhív és meghallom a hangját, rögtön megkívánom. Hogy tudok-e féltékeny lenni Rá? Persze. Leginkább a rengeteg időre, amit a másik párjaival tud tölteni. Hogy ők egész napokban gondolkoznak, míg nekünk csak órák jutnak. Időnként álmodozunk róla, hogy egyszer majd lesz 48 óránk egyhuzamban, elképzeljük mi mindent csinálnánk, ha ennyi szabadidőnk lenne. S egyszer talán lesz is majd. Persze a korlátos időnek is megvannak a maga előnyei, ettől lesz olyan intenzív minden. Mert mindent abba a pár órába kell belesűrítenünk, ez nagyon komoly jelenlétet eredményez. Pillanatnyilag fülig bele vagyok zúgva. Eddigi életemben csak két másik emberbe voltam ennyire szerelmes. András az egyik.

Andrással tizenhárom éve vagyunk együtt. Ha nem volt még olyan kapcsolatod, ami tovább tartott mint egy évtized, akkor könnyű pálcát törnöd felettünk, ha viszont már volt, minden szavam érteni fogod. Tíz év után már nem jön a vágy magától. Ott már keményen dolgozni kell. Annyira könnyű elengedni a szexualitást. Annyira könnyű belefelejtkezni a hétköznapokba. Annyira könnyű nem egymás felé fordulni. Annyira könnyű lakótárssá válni. Mi sohasem tettük. Sem a monogám, sem a poli éveinkben. Minden nap teszünk a kapcsolatunkért. Figyelünk egymásra. Két kisgyerek mellett, úgyhogy mind ketten főállásban dolgozunk, ez nagyon nehéz. De megtaláljuk a mi saját időnket. Hogy szoktunk-e vitatkozni? Hogyne. Ugyan olyan szenvedélyesen tudunk veszekedni, ahogyan szeretkezni. Szóba került-e köztünk a válás? Igen, többször is. Ez elkerülhetetlen. Rengeteget beszéltünk róla, mint lehetőségről, és meggyőződésem, hogy ezt is szépen tudnánk csinálni. De mindig arra jutottunk, hogy mi együtt akarunk maradni, hogy minden nehézség ellenére, borzasztó fontos, ami köztünk van. Ő a legfőbb szövetségesem. Hogy szoktam-e féltékeny lenni Rá? Persze, időnként nehéz látni, hogy életed párja csodás mélységeket él meg egy másik nővel. Időnként irigylem, hogy Rá még olyan könnyen tud vágyni. Hogy nekik még olyan könnyű. Viszont elképesztően hatnak a mi szexuális életünkre az új kapcsolataink. Szinte még gyerekek voltunk mikor összejöttünk.  Rengeteg fejlődést és újdonságot hoztak az életünkbe az új párjaink, amit mi bevittünk a közös ágyunkba. Vagy ahogy egy ismerősöm mondta nem rég: „ az ember éldegél egy hosszú kapcsolatban, és közben a szexben új dolgokat találnak ki”. Nyilván másképp is lehet újítani, frissen tartani. Egyik este megkérdeztem Andrást:

• Hogyha visszamehetnél az időben, javasolnád-e nekünk, hogy inkább menjünk párterápiára, vagy kezdjünk szexshopba járni és mindenféle játékot vásárolni, vagy tudom is én mit, csak ne nyissunk?
• Azt gondolom, hogy a poliamoria egy út a sok közül. Valószínűleg nehezebb, mint a többi, viszont cserébe sokkal izgalmasabb. S egyáltalán nem bánom, hogy ezt választottuk.

Mondtam már, hogy imádom, hogy a férjem mennyire bölcs és tisztánlátó tud lenni?

Van- e hierarchia a kapcsolataim között? A szerelmeim egyenrangúak, de nem egyenjogúak. Egyik szerelem sem értékesebb, mint a másik. Viszont ha Andrásról, ha a családunkról lenne szó, egy pillanat alatt engedném el Kornélt és az összes csodánkat. Beleszakadna a szívem, de akkor is. Hálás vagyok, hogy tudom, András sosem kérné ezt tőlem, hogy megadja nekem ezt a szabadságot.

Egy valami biztos, nem hidegültem el a férjemtől. Ma is, mint tizenhárom éve minden nap, szeretem őt, csodálom, tisztelem és vakon bízom benne. Az Övé vagyok, de nem csak az Övé.

Fotó: pixabay

Miután felállítottuk a saját szabályrendszerünk, és kinyitottuk a házasságunk, természetesen nem csak én kezdtem el randizni, hanem András is.

Első lépésben regisztrált a facebook-ra. (Igen, ekkor 2017-et írtunk és neki korábban sosem volt fb oldala. Látjátok milyen hasznos dolgokat hoz a poliamoria az életünkbe? )  Úgy volt vele, hogy megkeresi azokat a nőket, akikkel a monogámi tizenegy éve alatt találkozott és úgy érezte, lehetett volna több is.

Aztán második lépésben letöltötte a Tindert. A negyedik profil, ami szembejött vele az online húspiacon a húgomé volt. Avagy az univerzumnak igenis van humorérzéke. Teljes pánik lett rajtunk úrrá:

Húzd balra, húzd balra!

Oké, balra húztam, de ha én láttam őt, akkor vajon ő is látott engem???

(nem látta, de ezt csak életem első családi coming outja után tudtuk meg)

Aztán volt egy pár banális randija. A netes társkeresés egyikünknek sem lett a kedvence. Viszont legalább ezt is kipróbáltuk. Eleinte nagyon furcsa volt mikor randizni ment. Izgultam érte. Szurkoltam, hogy jól sikerüljön. Ezen a ponton még egyáltalán nem voltam féltékeny. Inkább csak különös volt Nélküle lenni itthon. Mindig megvártam ébren, ahogy ő is engem. Viszont egyre csalódottabb lett. Túl sok kudarc érte.  Összegabalyodott néhány nővel, de ezek a kalandok nem adtak neki igazán semmit. Azon agyalt, hogy az etikus-nonmonogámia neki való-e, vagy csak egy vakvágány. Szerencsére az egyik randipartnere behívta egy titkos fb csoportba, ahol több száz poli ember várt ránk a virtuális térben. Mi addig nagyon egyedül voltunk minden problémánkkal és kérdésünkkel. Hirtelen nyílt ki a világ. Kiderült, hogy vannak más ufók is, hogy ami nekünk gondot okoz, az másnak sem egyszerű. Leginkább az számított viszont, hogy végre volt kivel erről az egészről beszélgetni. András belevetette magát ebbe az új közösségbe. S hamar meg is ismerkedett egy gyönyörű nővel, aki elképesztően impulzív. Magas, vékony, hiper-érzékeny. Sok szempontból az ellentétem. S egyik este Vele indult találkozni:

Mennyire más is ez. Mikor végre valaki olyannal találkozik, aki számít. Amíg a gyerekekkel van feladatom könnyű lekötni magam. De mikor 9-kor már mindketten alszanak, hirtelen nem tudom mit csináljak. Járkálok fel-alá a házban. Ez a néhány óra énidő, aminek úgy szoktam örülni, most végtelenül hosszúra nyúlik. Először merül fel bennem a kérdés, hogy jó döntés volt-e ez? Még mindig nem vagyok féltékeny, de érzem, hogy ennek tétje van. Éjfélkor ágyba bújok. Talán el is bóbiskolok kicsit, de rögtön felébredek, mikor megjön. Elémegyek. Nagyon kíváncsi vagyok. Mosolyog:

• Na, mi volt? -kérdezem – Csókolóztatok? – Magához húz, megölel
• Aha – feleli
• És jó volt?
• Nagyon! Hát még eljutni odáig! – nevet, megcsókol, aztán a fülembe súgja, nagyon gyengéden, hogy: - Köszönöm!

A szemébe nézek és ragyog. Úgy igazán ragyog, ahogy az ember egy valódi első csók után szokott. Megérkezett. S azóta is hálás nekem ezért a szabadságért.

(Én pedig még mindig nem vagyok féltékeny, de leszek.  Nem erre a nőre, egy másikra, és csak hónapokkal később. – de ez már egy másik történet)

A fotó csak illusztráció, forrás pixabay.com

Kornéllal a megismerkedésünk után néhány napig chatelünk. Szellemesen ír. Tetszik, ahogy a világot látja. Elveszek a gondolataiban. Újra és újra elolvasom őket. Nagyon szeretnék megint találkozni Vele. Épp azon gondolkozom, hogyan is vessem fel, hogy folytassuk személyesen, mikor megkérdezi, hogy nem iszunk-e meg egy sört valamikor. De, igen, persze. Gépelem villám sebességgel. Mikor? Hol? Gyorsan egyeztetjük naptárainkat, (ez az első logisztikai megbeszélésünk, azóta igazi profik lettünk ebben, és az ő szavaival élve: alig lett több ősz hajszálunk közben). Aztán a hely is megvan. 4 nap múlva este 7kor. Most már csak várni kell.

Otthon elmesélem Andrásnak, hogy asszem Kornél randira hívott. Kicsit értetlenkedik, hogy hogy nem tudom randi-e vagy sem. Vonogatom a vállam. Megiszunk egy sört, és nagyon remélem, hogy randi. Az elmúlt két évben mindkettőnknek sok légyottja volt. A kezdeti zavarnak már nyoma sincs. András végig nézi, ahogy vagy hússzor átöltözöm, közben viccelődik. A végén megdicsér, hogy milyen szép vagyok. Érezd jól magad – Mondja, és megcsókol. Kilépek az ajtón.

Késem, persze, hogy késem, mint mindig. De nem sokat. Kornél a kerthelyiségben vár. Szeptember közepe van, még jó az idő. Feláll, puszit ad, leülünk, rám néz és ebben a pillanatban már biztos vagyok benne, hogy egy randin vagyok.

Ráadásul egy remek randin! Nincs feszengés. Úgy beszélgetünk, mintha ezer éve ismernénk egymást, de közben mégis minden történet új. Ritka az ilyen. Vannak nagy találkozások. Előre elrendeltetett, sorsszerű vagy véletlen, nem számít. Csak az számít,  hogy nagyon jó! Van köztünk valami,  amit leginkább ősbizalomnak tudnék nevezni. S ebben a bizsergésben benne van a szerelem ígérete. Ami megijeszt. Szerelembe esni mindig veszélyes. Mert noha csodálatos tud lenni, könnyen darabokra tudsz benne törni. …

Kevés ehhez fogható első randim volt. Nem akarom, hogy véget érjen. Csak egy kicsit maradjunk még itt ebben a varázslatban! Nem tudom hova vezet ez, de a búcsúzáskor azt érzem, amit azóta is minden elválláskor, alig várom, hogy újra lássam. Ilyenkor bekapcsol a szívembe egy stopper, ami visszaszámolja a perceket az újra-együtt-létig.

Szeptember elején, két évvel a nyitás után sétált be az életembe Kornél. Persze akkor még fogalma sem volt róla, hogy épp az életembe sétál be. Akkor úgy gondolta, hogy egy kis, underground kocsmába jön be, meginni egy sört, és meghallgatni egy kerekasztal-beszélgetést, amit történetesen én moderáltam. 

Elsőnek érkezett, mikor én még a terem berendezésével voltam elfoglalva. Egy molinót próbáltam felrakni a falra. Akik ismernek pontosan tudják,  hogy milyen végtelenül béna és ügyetlen tudok lenni az ilyen dolgokban. Én vagyok az a nő, aki mindig a saját ujjára csap a kalapáccsal,  és aki a saját lábában botlik el. 

Nézi egy darabig ahogy szenvedek,  mosolyog,  aztán segít. Közben egymásra nézünk,  nevetünk,  én gyorsan elfordítom a tekintetem,  mert érzem,  hogy elpirulok.... utálom,  hogy az arcom mindig elárul.

Aztán egyszer csak megkérdezi,  hogy én leszek-e a moderátor. 

• Igen- felelem
• Ildi csupa jót mondott rólad...

Ekkor esik le:

• Ó akkor Te vagy Kornél?
• Igen

Kornél Ildi párja lassan 5 éve, és persze Nikié közel 14 éve. Mikor bekerültem a budapesti poli-szubkultúrába, rengeteget hallottam róluk. Ők egy ilyen „bezzeg” csapat. Az ő hálózatuk az élő bizonyíték, hogy a poliamória igen is működik, és lehet nagyon szépen csinálni. Viszont eddig az estéig együkükkel sem találkoztam. Ildivel volt egy remek telefonbeszélgetésem, amivel erre az estére készültünk fel. Ő ma az egyik beszélgető társam. Aki nagyjából ezen a ponton érkezik meg az estében. (Niki kb fél órával azután esik be, hogy elkezdődik a program. Akkor még nem tudtam, de magához képest egészen korán jött meg)

A nézők félkörben ülnek körülöttünk. Kornél pont úgy ül, hogy mikor a beszélgető társaimra nézek nem látom, viszont végig azt érzem, hogy a tekintetével lyukat éget a tarkómra. Közbe szól, sokszor. Ami alapvetően idegesítő is lehetne, de nagyon jókat mond, és vicces. Tetszik Egyre kíváncsibb vagyok. Vajon én is tetszem neki? Azt érzem, hogy igen, nagyon. De vajon ezt csak beleképzelem, vagy tényleg? (spoiler: nem csak beleképzeltem, tényleg)

A beszélgetés után kint cigizünk. Kornél mellettem áll, alig várom, hogy beszélgethessek vele. De Ildi meg Niki már indulna, éhesek. Megkérdezem, hogy bejelölhetem-e őket facebookon, hogy folytathassuk a beszélgetést. Kornél előbb vágja rá az igent, mint hogy befejezném a mondatom. Megint egymásra nézünk… Ott és akkor mindketten biztosak vagyunk benne, hogy a körülöttünk állóknak teljesen egyértelmű, hogy mi flörtölünk, ráadásul milyen kendőzetlenül. Később derül csak ki, hogy rajtunk kívül senki se vette észre, hogy elkezdődött valami…..

Mikor szóba kerül a poliamoria, azt a kérdést teszik fel nekem talán a leggyakrabban: Ezt hogy tudtad megbeszélni Andrással? Hogyan hoztad szóba?

Nos, erre nincs varázsreceptem. Egyszerűen ültünk a konyhaasztalnál egy szombati ebéd után, a gyerekek már bementek játszani, és én egyszer csak azt mondtam Andrásnak: Képzeld, létezik egy olyan párkapcsolati forma, amit poliamoriának hívnak. Aztán elmondtam, hogy ez a szó azt jelenti, hogy többszerelműség, és hogy az ilyen rendszerben élő emberek szabadon kapcsolódhatnak másokhoz mind szexuálisan, mind érzelmileg. No meg, hogy én ezentúl így szeretnék élni. Ilyen egyszerűen. Köntörfalazás nélkül. Mondjuk alapvetően mindig is a tiszta és egyenes kommunikáció híve voltam. Rosszul vagyok az olyan  - sajnos sok esetben tipikus – párbeszédektől, mint:

• Mi a bajod?
• Semmi

Ha bajom van, mondom. Ha szeretnék valamit, kérek. Honnan a fenéből kéne tudnia a másiknak, hogy mit érzek, vagy gondolok, hogy milyen vágyaim és szükségleteim vannak, ha nem mondom el. S mivel én így kommunikálok, ugyan ezt a kommunikációt igénylem. Andrással már 11 év volt ekkor a hátunk mögött, és alapvetően egész jó kommunikációs alapjaink voltak. A nyitás óta azonban rengeteget fejlődtünk ezen a téren is. Szükség volt rá.

De a lényeg, vagyis hogyan reagált erre az én csodás férjem: Nos azt mondta: Nagyon érdekes, nekem szerintem nem menne. De beszélgessünk még róla. Nem is számítottam másra. Sőt egyáltalán nem számítottam semmire. Információt osztottam meg, és vágyat közöltem. Aztán beszélgettünk még sokat, sokszor. Elmeséltük egymásnak, hogy az elmúlt 11 évben mikor és kivel éreztük azt, hogy de jó lenne, ha ez több lehetne. Beszéltünk arról, hogy milyen falakat építettünk magunkban. Arról is, hogy mire vágynák, meg mi az ami mondjuk fájna nekünk egy ilyen rendszerben. Nagyon felszabadító időszak volt ez. Csupán ezek miatt a beszélgetések miatt is megérte felhozni a témát.

Egy ponton elkezdtünk képzeletbeli szabályokat alkotni időbeosztásról, STD-protokollról. Elkezdtük vizsgálni, hogyan is működne ez a gyakorlatban. Ezek közül az elméleti szabályokból, sok a mai napig a gyakorlatban is az életünk része. Például, hogy heti 2-2 kimenőnk van. Vannak amik változtak, és születtek újak. A keretek folyamatosan alakulnak, miközben az élet újabb és újabb helyzeteket hoz.

Az elméletből nem lehet szépen fokozatosan átlépni a gyakorlatba. Egy ponton ugrani kell. S közben nagyon kell hinni, hogy minden rendben lesz. Nem lesz. Legalább is nálunk egy darabig semmi sem volt rendben. Ez óriási változás. Időt kell hagyni az alkalmazkodáshoz. Nálunk én ugrottam először, és aztán zuhantam. Majd zuhantunk együtt. Fogok még sokat írni a kezdeti időszakról. Azt gondolom, hogy ez az életforma nem való mindenkinek. Nekünk bejött. Egyikünk se csinálná vissza, de az eleje irgalmatlanul nehéz volt.

(a fotó csak illusztráció. Forrás: pixabay.com)

Sétálok egy fiúval. Nagyon helyes. Kölyök. Na jó valójában 27 éves. Tehát 7 évvel fiatalabb nálam. Beszélgetünk, mesél az életéről, a mélypontjáról, tizenévesen, amibe majdnem belehalt. Ahonnan mégis felállt és felépítette Önmagát. Érdekes. Kíváncsi vagyok Rá. Megállunk egy ház előtt. Ő itt lakik, nekem tovább kéne mennem a villamosmegállóba, és felszállni egy villamosra, amire öt megállóval korábban is felszállhattam volna, ha nem döntünk inkább a séta mellett. Most állunk bután, jó ez a beszélgetés, egyikünk se szeretné abbahagyni. A fiú hirtelen felém fordul:

• Mi lenne, ha felugranánk hozzám? Én átöltözöm, és sétálhatnánk tovább, lemehetnénk a Dunához.

Ez egy évvel a nyitás után történt. Nyár volt. S sétáltunk tovább, beszélgettünk sokat. Volt egy pár pillanatunk, de végül nem volt semmi komoly, még egy csók se csattant el köztünk. Viszont maga a beszélgetés, és azt ezt követő még néhány eszmecserénk mindkettőnknek nagyon fontos volt.

Ha két évvel korábban találkozunk. Nemet mondok a kérdésére. Azért mondtam volna nemet, mert féltem volna. Féltem volna, hogy túl nagy lesz a kísértés. Féltem volna, hogy túl közel engedem magamhoz, és fájni fog, hogy nem csókolhatom meg. A monogám időszakom alatt többször is megtörtént, hogy egy másik emberrel igazán közel kerültünk egymáshoz. Bokáig, térdig, nyakig merültünk egymás lelkében. S ilyenkor annyira jó lett volna beleengedni magam. De nem tettem, belekapaszkodtam a kapcsolatomba, és kihúztam magam. András – mert persze vele is volt ilyen – azt mondta magában ilyenkor, hogy „én esküt tettem”. 11 évig mindketten ellenálltunk a kísértéseknek. De ellenállni, az esküdbe kapaszkodva kihátrálni egy ilyen helyzetből bizony fájdalmas. Így aztán elkezdesz falakat építeni. Szögesdrótokkal veszed magad körül, hogy ne kerülj ilyen helyzetbe. Észre sem veszed és teljesen elszigetelődsz. Elkezdesz félni új barátságokat kötni férfiakkal, mert mi van, ha egy ponton majd többet akar, vagy, ami még rosszabb, én akarok majd többet. Észre sem vettem, hogy milyen erős védvonalat építettem ki az évek alatt, amíg meg nem kezdtem a bontási műveleteket.

Ma már nem kell félnem. Szabadon beszélgethetek és érintkezhetek bárkivel. Kapcsolódhatok. Nem kell azon aggódnom, hogy mi lesz, ha többet akar. Mert ha majd többet akar, eldöntöm, hogy én mit akarok. ;)

Hajnali kettő van. Csendes az egész ház. A nappaliban ülök a földön és zokogok. Már egy órája ráz a sírás, persze hangtalan, mert a szomszéd szobában alszik a családom. Ma lettem 33 éves. Csodás életem van. Nagyszerű férj, két szuper gyerek, szép otthon.... akkor vajon miért zokogok? Azért, mert ma tudatosult bennem, hogy életem utolsó első csókját 22 évesen kaptam. Csak ezért. Jó a házasságom, olyan, amire a legtöbben vágynak. Szeretjük egymást, jókat nevetünk együtt. A szex is messze jobb, mint amit az ember egy 11 éves kapcsolattól várna. Persze már nem olyan intenzív, mint az elején. Nem tépjük le egymásról a ruhát minden este. De heti egyszer-kétszer szerelmeskedünk egymással, és azok az alkalmak nagyon finomak. Mégis hiányzik az a bizsergés, ami egy új kapcsolat elején van, ami annyira vibráló. Tényleg le kell mondanom erről életem végéig?

Van az a srác a munkahelyemen, nagyon szép a keze. Imádom, ahogy a világot látja. Mindennap zavarba hoz. És tuti, hogy megőrülök, ha egyszer nem kóstolhatom meg a száját…. csak egy csók. De már most tudom, hogy az úgyse lesz elég. Belehalok, ha nem lehetek vele. Nézzük csak mik a választási alternatíváim:

1, Megcsalom a férjem. Az egyik barátnőmnek ezt épp a pszichológusa javasolta, mégis csak egy szakember, ő biztos tudja…. De szerintem ez a lehető legrosszabb. Nem fogok Andrásnak hazudni. Nem fogok a háta mögött mással lenni. A hazugságok elválasztanak. Különben se bírnám ki, ő a legjobb barátom, ha történik velem valami jó vagy valami rossz, mindig Neki szeretném először elmondani. Szóval ezt nem.

2, Akkor el kell válnom. Azt már nem. Bár tudom, ha így döntenék, tudnánk azt is szépen csinálni. De szeretem Andrást. Szeretek mellette ébredni, szeretem, hogy mindig tudja mit kell mondania, hogy jobb kedvem legyen, szeretek vele táncolni, szeretem ahogy hozzámér, szeretem a közös életünket, szeretem a hétvégi négyes párnacsatáinkat a gyerekeinkkel. Nem, elválni oltári nagy hülyeség lenne és pont

3, Le kell mondanom a másik a pasiról. Meg az összes többiről, életem végéig. Soha többé senki más csak András…. akkor most akár meg is áshatom a sírom. 33 éves vagyok, ezt még nem akarom.

Egyik megoldás sem jó. A problémám viszont létezik. Zokogok miatta éjjel. Kell lenni rá megoldásnak. Jó megoldásnak, élhetőnek.

Kilenc hónap kínlódás után hirtelen egy hét alatt háromszor futottam bele a Poliamoria szóba. Több-szerelműség, az etikus non-monogámia egyik fajtája. A levegőbe csaptam, ugrándoztam és táncoltam. Van megoldás a problémámra. Nem csak én vagyok helikopter…. Most már csak Andrással kell megbeszélnem.