Mikor szóba kerül a poliamoria, azt a kérdést teszik fel nekem talán a leggyakrabban: Ezt hogy tudtad megbeszélni Andrással? Hogyan hoztad szóba?

Nos, erre nincs varázsreceptem. Egyszerűen ültünk a konyhaasztalnál egy szombati ebéd után, a gyerekek már bementek játszani, és én egyszer csak azt mondtam Andrásnak: Képzeld, létezik egy olyan párkapcsolati forma, amit poliamoriának hívnak. Aztán elmondtam, hogy ez a szó azt jelenti, hogy többszerelműség, és hogy az ilyen rendszerben élő emberek szabadon kapcsolódhatnak másokhoz mind szexuálisan, mind érzelmileg. No meg, hogy én ezentúl így szeretnék élni. Ilyen egyszerűen. Köntörfalazás nélkül. Mondjuk alapvetően mindig is a tiszta és egyenes kommunikáció híve voltam. Rosszul vagyok az olyan  - sajnos sok esetben tipikus – párbeszédektől, mint:

• Mi a bajod?
• Semmi

Ha bajom van, mondom. Ha szeretnék valamit, kérek. Honnan a fenéből kéne tudnia a másiknak, hogy mit érzek, vagy gondolok, hogy milyen vágyaim és szükségleteim vannak, ha nem mondom el. S mivel én így kommunikálok, ugyan ezt a kommunikációt igénylem. Andrással már 11 év volt ekkor a hátunk mögött, és alapvetően egész jó kommunikációs alapjaink voltak. A nyitás óta azonban rengeteget fejlődtünk ezen a téren is. Szükség volt rá.

De a lényeg, vagyis hogyan reagált erre az én csodás férjem: Nos azt mondta: Nagyon érdekes, nekem szerintem nem menne. De beszélgessünk még róla. Nem is számítottam másra. Sőt egyáltalán nem számítottam semmire. Információt osztottam meg, és vágyat közöltem. Aztán beszélgettünk még sokat, sokszor. Elmeséltük egymásnak, hogy az elmúlt 11 évben mikor és kivel éreztük azt, hogy de jó lenne, ha ez több lehetne. Beszéltünk arról, hogy milyen falakat építettünk magunkban. Arról is, hogy mire vágynák, meg mi az ami mondjuk fájna nekünk egy ilyen rendszerben. Nagyon felszabadító időszak volt ez. Csupán ezek miatt a beszélgetések miatt is megérte felhozni a témát.

Egy ponton elkezdtünk képzeletbeli szabályokat alkotni időbeosztásról, STD-protokollról. Elkezdtük vizsgálni, hogyan is működne ez a gyakorlatban. Ezek közül az elméleti szabályokból, sok a mai napig a gyakorlatban is az életünk része. Például, hogy heti 2-2 kimenőnk van. Vannak amik változtak, és születtek újak. A keretek folyamatosan alakulnak, miközben az élet újabb és újabb helyzeteket hoz.

Az elméletből nem lehet szépen fokozatosan átlépni a gyakorlatba. Egy ponton ugrani kell. S közben nagyon kell hinni, hogy minden rendben lesz. Nem lesz. Legalább is nálunk egy darabig semmi sem volt rendben. Ez óriási változás. Időt kell hagyni az alkalmazkodáshoz. Nálunk én ugrottam először, és aztán zuhantam. Majd zuhantunk együtt. Fogok még sokat írni a kezdeti időszakról. Azt gondolom, hogy ez az életforma nem való mindenkinek. Nekünk bejött. Egyikünk se csinálná vissza, de az eleje irgalmatlanul nehéz volt.

(a fotó csak illusztráció. Forrás: pixabay.com)